Óbuda-Hegyvidéki Szentháromság Plébánia
Az Óbuda-Hegyvidéki Szentháromság Plébánia hivatalos honlapja
Nyitólap Plébániánk és kápolnáink Programjaink Közösségünk István atya gondolatai Hitéletünk Hirdetéseink
Ferenc atya gondolatai
Ferenc atya “utolsó előtti” gondolatai az évközi 16. vasárnapon, 2020. július 19-én Milyen hatalmas az Úristen! Jövő vasárnapra „terveztem” (Isten tervez, nekem csak végre kell hajtani a terveit), hogy a gyerekektől veszek búcsút. De meg kellett változtatni a „sorrendet”. Testvéreim előtt azokra kell ma gondolnom, akiktől a legtöbbet kaptam itt, Óbudán, és hosszú papi életemben is: a gyerekekre. Papi életem első éve csupa izgalommal telt el. Például a hitoktatás küzdelmeiben. Az első reggel a megbeszélt időben bementem az iskolába. Gyanakvó, ellenséges tekintetek fogadtak akkor, a hatvanas évek elején. Hiába köszöntem a portásnak, takarítónak, ők sem mertek visszaköszönni. Egyedül kellett megtalálnom az osztályt. Bekopogtattam. Néma csönd fogadott, ahogy beléptem. Itt követtem el az első hibát: nem köszöntem az ott lévő negyedikes gyerekeknek. Ahogy tanultam, énekkel kellett volna kezdeni az órát. De egyetlen ének sem jutott az eszembe. Csak néztük egymást, és a másiktól vártuk: a gyerekek tőlem, és én tőlük az első mondatot. Hosszú csend után, magam sem tudom, miért és hogyan jutott eszembe, felkiáltottam: „Éljen Jézus!” És a gyerekek visszakiabálták: ”Éljen Jézus!”. A hittanórára jövő gyerekek, a hitoktatóval, aki Jézusról akart tanítani nekik, ebben egyetértettünk: „Éljen Jézus!” És azóta is: a regnumi nyári táborok éjszakai túráin, amikor egy méterre sem láttunk a lábunk előtt, nem féltünk, csak tovább kiáltottuk az előttünk utat keresőknek: „Éljen Jézus!” Egy iskola-udvari focimeccsen, ha sikerült az egyik csapatnak gólt rúgnia, csak ezt kiáltottuk. Fent a Beszkidekben, egy kéthetes nyári táborban úttalan utakon ez tartott egybe minket. A lengyel felvidéken olyan szépen szólt a magyar felkiáltás! És életemben, amikor egy jól sikerült gyóntatás végén elköszöntem a gyónótól, legszívesebben ezt kiáltottam volna neki: „Éljen Jézus!” A gyerekeknek ezt szeretném „ajándékként” továbbadni: legyenek nagyon okosak és értsenek jobban a számítógéphez, mint én, érjenek el komoly eredményeket az iskolában, az életben, itthon vagy külföldön, de egyetlen dolgot ne felejtsenek! „Éljen Jézus! Amit itt Óbudán, a gyerekektől kaptam, ebben a felkiáltásban lehet megfogalmazni. Ezért tudtam nagy szeretettel elviselni az „időnkénti” rosszalkodást, a hangos játékot, szaladgálást, mert jöttek, mert el kellett, hogy mondják nekem az örömüket, vagy megmutassák a szentmise alatt készített rajzukat, játékukat, ezt láttam a szemükben: „sikerült: Éljen Jézus!” Csak ezt szeretném üzenni, utolsó köszöntésként kisgyermeknek és magát gyermeknek tartó felnőttnek!