Óbuda-Hegyvidéki Szentháromság Plébánia
Az Óbuda-Hegyvidéki Szentháromság Plébánia hivatalos honlapja
Nyitólap Plébániánk és kápolnáink Programjaink Közösségünk Ferenc atya gondolatai Hitéletünk Hirdetéseink
Ferenc atya gondolatai
Ferenc atya gondolatai Mennybemenetel vasárnapján, 2018. május 13-án A Mária Rádió egyik szerkesztője arra kért: beszéljek Jézus Urunk mennybemenetelétéről az ünnepnapon, Áldozócsütörtökön. A szerkesztő művészember, többször hallottuk már zenéjét templomunkban is. Az ünnep tartalmáról beszéltem neki, és arról, amit a teológia, és az Egyház vall a Mennybemenetelről. Elmondtam neki, hogy Jézus Urunk mennybemenetele nem úgy „történt”, ahogy gyermekkora, tanító útjai, szenvedése és halála. A feltámadás és a mennybemenetel egyetlen „pillanat”: Jézus Urunk azzal, hogy feltámadt, azonnal elfoglalta helyét az Atya jobbján, és onnan jött el, hogy megjelenjen a tanítványoknak, és „ítélje az eleveneket és a holtakat”. De akkor - hangzott a kérdés - miért ünnepeljük, mi keresztények, külön Jézus Urunk feltámadását és mennybemenetelét? Elmondtam neki, hogy az üdvösségtörténet minden eseményének külön ünnepe van. A születés tanúja csak Szent József lehetett (a karácsony is ilyen emlékezés). Jézus Urunk szenvedéstörténetének kezdete - az Olajfák hegyén történő vérrel verítékezés - szintén ehhez hasonló, bár ennek nincs külön emléknapja. Hasonlóképpen külön ünnep a feltámadás, a Húsvét, és külön ünnep az Áldozócsütörtök, a mennybemenetel napja. Ha most egészen személyesen, talán éppen a gyerekeknek kellene „elmesélni” Jézus Urunk mennybemenetelét, akkor ezt mondanám nekik: Urunk Jézus annyira kívánta, hogy együtt legyen az Atyával, hogy abban a „pillanatban”, hogy feltámadt, máris ott „termett” az Atya jobbján, akit végtelenül szeret, hogy örökké együtt legyen vele. Igen, válaszolhatjuk, de akkor miért „jött el” a mennyből feltámadása után többször is? Hát azért, mert szerette övéit (is), tanítványait is, hogy a feltámadás utáni csodák után „azonnal visszamenjen” a mennybe, hogy „üljön az Atyának jobbján”. És ha egy gyerek erre megkérdezi, miért kell az Úr Jézusnak állandóan ott ülni „az Atya jobbján”, azt válaszolnám neki, azért, mert otthon neked is a legjobb anyu ölében, vagy apa mellett ülni. Igen, mondaná tovább a kisdiák: „de mit csinál az Úr Jézus ott az Atya jobbján, egy örökkévalóságon át”? - azt válaszolnám neki, hogy nem csak „ül”, és semmit sem tesz, hanem ül és közbenjár értünk, bűnösökért. A világ legszebb, „legmozgalmasabb” vallása keresztény hitünk.  Csak a látvány „statikus”, a szobrok és a képek sugallják azt a merevséget, amit templomainkban látunk. Hadd írjam le a Szűzanya „húsvéti házának” két gyönyörű eseményét, ami két kicsi gyermekkel történt. Az egyik egy kisfiú volt, aki sokáig álldogált a feltámadt Jézus szobra előtt – én legalábbis így láttam - és simogatta Jézus kezét. Aztán odament anyjához: „Anyu, - mondta neki - az Úr Jézusnak öt ujja van!” A másik egy kislány története, maga az édesanya mesélte el. Az érzékeny lelkű kicsi a szentmise alatt szomorúan odabújt anyjához, és azt mondta neki (ezért van olyan egyenletes, halk duruzsolás a 9 órai szentmisén): ”Anyu, az Úr Jézusnak sebes a keze! Gyere, kössük be, ne fájjon neki!” Jézus élete nem a szobor merevsége, Mária élete sem merev, mint templomunk kedves Mária szobrának mozdulatlansága. Jézus élete, Mária élete, a szentek élete – az Egyház élete – állandóan lüktető, dinamikus valóság. Minden egy felé mozdul: a születéstől a mennybemenetelig: Isten állandó és mégis mozgékony valóságáig. Mi következik ebből? Élő, mozgó, lüktető legyen a hitünk! Állandó, stabil, nyugodt legyen a vallásosságunk: mert ilyen az Isten. És ez olyan jó nekünk! Így ünnepeljünk Urunk mennybemenetelének ünnepén!